Kétgyermekes anyukaként régóta gondolkodtam már azon, hogy belekezdjek az edzésbe, hogy visszanyerjem a szülés előtti, “fiatal” alakom. Évekig húztam, halasztottam. Mindig volt kifogásom, hogy éppen akkor miért nem jó az időzítés. Aztán egy nap ismét elfogott az érzés, és elkezdtem keresgélni személyi edzőt. Rátaláltam Csabira, aki nagyon szimpatikus volt. Találkoztunk, beszélgettünk, és belevágtunk!
Most már egyszerűen nem értem, hogy mitől féltem annyira, hogy miért volt nehéz elkezdenem, de az biztos, hogy ha Csabi nem lett volna, még most is csak ötlet lenne az edzés. Egyáltalán nem érzem tehernek az edzéseket, inkább egy kiútnak. Egy elvonulásnak a mindennapi gondok elől, ahol semmi gonddal nem kell foglalkoznom, ahol kikapcsolok, feltöltődök. Örömmel megyek edzeni, és jól érzem magam.
Az edzőterem nem zsúfolt, jó hangulatú. Nincs nyomasztó érzés, hogy mások vajon nézik-e a bénázásom.
Még hosszú az út, mire a célom meglesz, de már most adott annyi erőt, energiát Csabi, hogy érzem; VAN MIÉRT ezt csinálnom! Magamért!
Mindenkinek, aki vacillál, kifogásokat mond, azoknak csak annyit mondanék, hogy kezdjék el! Sosem találnak rá jó alkalmat. El kell kezdeni, és utána ők sem fogják érteni, hogy miért vártak ennyit. J